Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, ha nem mondom ki, amit gondolok, biztos megrohad bennem. Ilyenkor igyekszem felkutatni az email címét azoknak a bátor emberszabásúaknak, akik képesek voltak olyan mértékben felhúzni, hogy a méregtől alig látok. Mit ne mondjak? Van néhány ilyen, úgynevezett „személy” a látókörömben. Ki ritkábban, ki gyakrabban, de újra és újra előjönnek a kénkőszagot árasztó élőhelyükről, és osztják az észt kíméletlenül. Hogy maguk találják ki az eszement szöveget, ami dől belőlük megállíthatatlanul, vagy bértollnokok írják le a mondanivalójukat, nem tudom, de hogy hányok tőlük, az biztos.
Első levelemet egy női személynek írtam, aki a tengerentúlra elröppentett emailjével verte ki a biztosítékot a készülékemben. Történt egyszer, hogy egy bizonyos hímnemű, Amerikában élő tollforgató kinyilvánította aggodalmát azzal kapcsolatosan, ami kicsiny hazánkban, egy magyar gárda nevű képződmény megalakulása óta zajlik. Nem elég, hogy ilyen durván beleavatkozott a magyar haza belügyeibe, de ráadásul bátorkodott az említett nőnemű szerepére is kitérni. A képzett jogásznő - aki nem mellesleg bírói vizsgát is tett – erre olyan cifrát válaszolt, hogy egy büdös bunkó is megszégyenülve kullogott volna el.
Az asszonyság ugyanis szó szerint a következőket válaszolta.
"Nagyon örvendenék, ha a magukat "büszke magyar zsidóknak" titulálók szabadidejükben aprócska metélt farkincájukkal játszadoznának az én gyalázásom helyett. A magukfajták megszokták, hogy ha egyet szellentenek máris vigyázva áll és önökhöz igazodik minden magunkfajta. Szíveskedjenek tudomásul venni: ennek VÉGE!!!! Felemeltük a fejünket és nem tűrjük tovább a magukfajták terrorját. Visszavesszük a hazánkat! Szívélyes üdvözlettel: Morvai Krisztina"
Na erre pöccentem be. Nem vagyok zsidó, azaz a morvai-féle „magukfajta” kategóriába nem tartozom bele. Ám a „magunkfajta” titulust köszönöm, nem kérem, mert rosszul vagyok ettől a stílustól. Egy nő hogy képes ennyire mélyre süllyedni, elképzelni sem tudom. És ekkor megírtam azt a levelet, amit a piszkozatok között mostanában találtam meg egy már nem használt postafiókomban. Bár hál’ istennek egy ideje nem látom ezt a Szörnyellát semmilyen médiában, de az akkor megírt levelet most is aktuálisnak gondolom, és most közzéteszem a véleményemet azzal a kiegészítéssel, hogy nem csak a közéletre, de a női nemre is szégyent hozott.
„Te szerencsétlen liba!
Hogy voltál képes ilyen mélyre süllyedni? Nem szégyelled magadat, amikor kinyitod a hatalmas pofádat és fröcsög belőled a gyűlölet? Ingyen tanultál a komcsik alatt, igazán nem lehet okod panaszra.Miért fogadtad el a lehetőséget, akkor még nem voltak elveid? Hogy bírja gyomorral a környezeted a stílusodat, Ilyen mocskos szájú, öntelt, hülye nőt még nem láttam, akibe annyi agresszió szorult, mint beléd. Talán vertek a szüleid? Azt hiszem nagyon beteg vagy (nem mondom, hogy ember, mert ember ilyen undorító nem lehet), szerintem kezeltesd magad valami agykurkásszal. Lehet, hogy már késő, de egy próbát megér. Rohadtul unalmas vagy, szívódj fel! az idióta elvtársaiddal együtt. Rosszabbak vagytok, mint sztálin és hitler együtt. Remélem kellőképpen megsértettelek, nem szeretnék sértés terén az adósod lenni.”
Azt kérdezed, miért nem küldtem el a levelet? Most viccelsz? Félek tőlük. Te nem?
Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, ha nem mondom ki, amit gondolok, biztos megrohad bennem. Ilyenkor igyekszem felkutatni az email címét azoknak a bátor emberszabásúaknak, akik képesek voltak olyan mértékben felhúzni, hogy a méregtől alig látok. Mit ne mondjak? Van néhány ilyen, úgynevezett „személy” a látókörömben. Ki ritkábban, ki gyakrabban, de újra és újra előjönnek a kénkőszagot árasztó élőhelyükről, és osztják az észt kíméletlenül. Hogy maguk találják ki az eszement szöveget, ami dől belőlük megállíthatatlanul, vagy bértollnokok írják le a mondanivalójukat, nem tudom, de hogy hányok tőlük, az biztos.
„Te szerencsétlen liba!
